🔊 Olvasd/Ne olvasd

vége rég…

2003.XI.08. – 2004.I.12.

Vége rég e nyárnak, az allergiámmal együtt lassacskán a parlagfűvirágzás szezonjának is… Az utóbbi években felkészültebben nézek az augusztus, a pollenkoncentráció elé. Már most, szeptember elején készülök a következÅ‘ nyárra, évre, mondhatom: egy másik, aligha jobb életre. Készülök, készülÅ‘döm. A készülÅ‘désen kívül másra idÅ‘m és energiám aligha van. Valaha a nyarakat szerettem, mostanság már csak az Å‘szt, a levélhullást várom, és nem csupán azért, mert elÅ‘ször ekkor, a fűtési szezon kezdetén, pár nappal a 13 aradi vértanú emléknapja után sírhattál fel teli torokból mások örömére. Akkor, amikor 56 októbere sem jelentette azt a katyvaszt még, amit ma az Európai Unióval együtt jelent errefelé. Visszafordítani a történelem kerekét hic et nunc aligha fogom és nem is óhajtom. Naponta így is, úgy is békaként nyelem le a 120 milligrammos antiallergént – sose lehet tudni alapon –, és kortyolgatom, noha nem tudom, kortyolgatni rá szabad-e: a hideg sört. Utána kizárólag a csöndet tűröm meg a bérelt lakásban, a csöndet hallgatom, mint Cage néma zongoradarabját. ElÅ‘tte kikapcsolom azért a magától kikapcsolni sehogy se akaró hűtÅ‘t – ha már zörögve a söröket eléggé lehűtötte –, és a számítógépet is. Rég nem voltam ilyen meghitt viszonyban úgy az Å‘sszel, mint a csönddel. Jó érzés ismételten visszatalálni oda, ahonnét – reményeim szerint – jöttem, amiben egyre kevesebben hisznek, ahogy a születés misztériumában sem látnak izommunkán, görcsökön, véren, verejtéken, nyögésen, síráson, biológián kívül egyebet. Nyugalomra mindig én, te, Å‘, sosem a másik áhítozik egy gyönge pillanat erejéig, mely momentumra, ha emlékszel is, csupán idegenül. De túl vagyok már a harmadik sörön, az eszmefuttatásokon is, és nem azért, mintha igazam volna. Igaza mindig a másiknak van – neked, nekem elvétve. Túl a három sörön, az eszmefuttatásokon, az igazságon, az allergián, a Salgótarjáni utca sarkán túli kínai piac lármáján, bár cseppet sem úgy, mintha ma végre nagy hÅ‘stetteket hajtott volna végre a belémszorult lélek. Hic et nunc esetleg önmagamát sikerült – ezúttal talán végérvényesen – legyűrni. Ez az érem másik oldala lenne, mely súlyos kÅ‘ként – mint Cézanne vörös sziklája – borult volna immár rám: a kibújás lehetÅ‘sége nélkül.