🔊 Olvasd/Ne olvasd

mindig is.

’95. XII. 20. – ’96.I. 27.

Mindig is hallgatni akartam. Halkan csinnadratta nélkül – maradni le minden valamirevaló előnyről, mikor megfelelni különösen illik az aranymetszés /sectio aurea/ elvének is, nemcsak azoknak, kik éppúgy mennek el melletted és mások mellett, mintha számukra nem lenne kőbe vésve és mérvadó a tíz ujjamon megszámolható parancsolat. Nem kell sokáig könyveket bújnia senkinek, hogy magabiztosan sétáljon végig az ismerős utcákon, és hogy az útszéli pléhkrisztus előtt, mint hitszegő, csodálja a vágott virágot. Egészen elhalkulni, gyanús és gyermeteg álom, már nem óhajtok. Meghitt csönd utánam hogy maradhatna ott, ahol eddig minden folyton csak áthallatszott a vékony falakon, és tökéletesen csak azok az ajtók, ablakok zárnak, melyeket végleg beszögeltek, bedeszkáztak?

Mint különben, ezúttal is – az újabb, elpuskázott lehetőségek után – főleg Bach kantátáival nyugtatom magam és levelet fogalmazok, hajnali fél kettőkor. Arra még nem gondoltam, hogy fogom eljuttatni, még a címed is elfelejtettem elkérni, de ezen rágódni ráérek majd holnap, holnapután meg azután. S még ők, azok a kimondhatatlan nevű emberek kínáltak naranccsal és egyébbel is, nyomorúságos kilátásaik dacára! Ennyire azért mégse lehet egy alkalmi munka megtiszteltetés. Kellemetlen félreértés volt ez köztünk, és maradt: mindenekelőtt tisztázatlan. Talán ők is, hosszú és kacifántos nevük ellenére, ugyanígy végezték volna a dolguk: lelkiismeretesen, de gyorsan letudva. Különb mentség ma már nekik se jutna eszükbe, különösen nem, egy vírusos fertőzés szövődményei és a hajnalig tartó óévbúcsúztatás után, egyenletesen szuszogva egyenletesen szuszogó testek közelében és a vastag takarók alatt. Azért most mégis ott lapulna a kabátzsebükben egy gyűrött notesz minden elképzelhető adattal rólad és másokról.