🔊 Olvasd/Ne olvasd

homo homini lupus.

1999. VII. 07. – 23.

Ismét a szabálytalanba, a szokatlanba feledkezem – korán reggel (bemelegítés, kaszakalapálás közben), ahogy csak a harmatcseppek tudnak a zöld gyepen belefeledkezni a különös alakú felhők látványába.

Valamiféle közelítés akar ez lenni… a szalmaszálhoz? A jól időzített bólintáshoz? A szótlan tájak felé? Egyszerre rovom és törlöm a köröket. Nem, hogy tiszta laphoz jussak, de hidd azt: “a pontosság akkor is megmarad”. Éveket – tízet? húszat? – kellene bizony eltüntetni a süllyesztőben. Most kellene valamiképp, talán ebben a percben ordítva megszületni. Most, amikor úgyis a “sokezernyi kéz közül ama egyetlen meglepett, boldog kézről álmodom”: a múlt és a jövő, és a könyvespolcok között magam egyre ásva az anyag negyedik halmazállapotába. Drótkötél, vaskapocs, kerékkötő lánc, hegesztőbilincs – ilyesmin jár napok óta a fejem. Persze, hiába. A nemesebb egyszerűségre még várnod, várnunk kell. Az artikulálatlantól, a sikolytól úgysincs velőt rázóbb. Attól se, mely északon, a hiperboreusok földjén 1893-ban hangzott fel. Hiába szippantok, sóhajtok olykor nagyot, remegő cimpával hiába szimatolok a párától terhes levegőbe, atmoszféra után áhítozva. A fényt errefelé napok óta a gomolygó felhők szűrik. A felhők mögött a nap mégis mit tehet?