🔊 Olvasd/Ne olvasd

a találkozás elé.

1994. X. 6. – 1994. XI. 6.

Újabb elképzeléseket vetek fel, majd ejtek el – mindezt a homokos mész keverésének vagy a durva meszelésnek a szüneteiben. Sorok málnak, foszladoznak; máskor egész töredékek röpködnek a semmiben, hogy rég nem tudom, mi fészkelődik a számban: a műfog vagy egy rövid gondolat ráng csak, mint légy a hálóban?

Néha a műfogamra gondolok. Ilyenkor megérintem a nyelvemmel. Enyhén mozog. Fixálása nem sikerült a kétkomponensű ragasztóval és a napi böjttel. Porcelánból újat csináltassak, esetleg Ferrobonddal (cianofix) kísérletezzek? Óvatosan ismét megérintem – hiába. A tejfogak mozogtak így hajdanán a kihullásuk előtt.

A csillagokat nézem. Ma hideg éjszaka van, tiszta, kristályos levegővel. A filmgyári rabruhámat szűri. Pillanatokra, mikor a betonkeverőt kikapcsolom, jólesik a csönd. Egyre jobban. A tücskök se ciripelnek már; csak a távolban vonyít fel egy-egy kutya a botok, kövek ütésétől vagy belefáradva a kóborlásba. Ameddig fénylő pontokat látni — túl a százhalombattai hőerőmű piros kéményfényein is –, tudni és sejteni lehet, ahogy a sötétben a semmi feketébben terjed; mit sem érzékelni a hullámok sűrűsödő kereszteződéséből, egyaránt a makkegészséges, az odvas fogak és a kinyagdult protézisek mosolyával. Most nincs erőm hátat fordítani és lábujjhegyre állva átlátni a hegygerincen (a lényegen, mint a szitán – ahogy egykor írtam), meredni a mindennapok földbe szúrt, vérfoltosan izzó nyársára.