🔊 Olvasd/Ne olvasd

mozart parókája.

1995. VII. 23. — 1995. X. 1.

Életet kellene lehelni kedv helyett a szavakba. Vagy hőstettként hajtsunk végre egy csöndes sarokban némasági fogadalmat?
A kánikula egyre elviselhetetlenebb. Legjobb ilyenkor a böjt, a koplalás. Akkor legalább működik valahogy az agy. Torzítva, akadozva ugyan, de működik. Minden leírt mondat után mégis meg kell állni, és ha pihegés közben kimegy a fejemből a folytatás, mikor csak halványan dereng valami abból, amit leírni szándékoztam- új bekezdéshez kell folyamodnom, olyasmivel folytatni, amiről hallgatni akartam vagy máskor elmondani. Gondolatok nélkül percekig ülök a mozdulatlan, forró levegőben, erre kényszerülök így, félig üres és korgó gyomorral is.

Pisszenés nélkül tanulom elviselni a kellemetlenségeket, a kellemes meglepetéseket. Behunyom ilyenkor a szemem, ritkán pedig egy jól látható pontot keresek a behajtotta duplán összedrótozott ablaktáblán, mint egy szaunázó, török bölcse, arra szegezem a tekintetemet: egy facsomóra; begittelt repedésre; a pár, fejmagasságban kivágott szívre; egy ki tudja miért félbehagyott darázsfészekre vagy azon a kétujjnyi résen át figyelem a kék égen elsuhanó felhÅ‘két, ami a táblák kiszáradása miatt keletkezett. A fatáblákat kétszeresen ezen a résen át drótozhattam össze a tervezett, egyhetes sárkányünnep elÅ‘tt, amirÅ‘l végül mégis lemaradtam a nyolc hónapos szukánk miatt. A sárkányok közé egy keverék kutyát mégse vihettünk volna magunkkal. Azóta így állnak az ablaktáblák, összeerÅ‘sítve a váratlan szélrohamok, betörÅ‘k ellen. EgyelÅ‘re váratnak magukra „Alkalom szüli a hullarablót, nekrofilt. ” Inkább próbálja meg az ajtót betörni elÅ‘bb, gondoltam drótozás közben, minthogy nekiessen a dupla üvegű ablaknak egy jókora kÅ‘vel, leghamarabb avval a kÅ‘vel, ami nehezékül szolgál a terasz rozoga asztalán, hogy ne sodorhassa el a szél a napszítta, mintás abroszt.